Az esti levegő ugyan hűvösen telepedett a külvárosra, de ő mégis forrónak érezte, egyre forróbbnak. Már harmadik hete járt el futni esténként, és bár határozottan jobban ment, mint első alkalommal, de a harmadik kilométer körül így is mindig kifogyott a szuszból.
„Az a rohadt bagó…” – gondolta, és már alig várta, hogy elérje a víztornyot. Az utóbbi alkalmakkor épp a víztoronyhoz érve érte el azt a bizonyos holtpontot, amikor a futás átlendül szenvedésből
kvázi élvezetbe, mert hogy valódi élvezetről az ő esetében még nem lehetett beszélni, legfeljebb egyfajta megkönnyebbülésről. Irigykedve nézte azokat, akik könnyedén, lazán futottak, láthatóan élvezve a testmozgást. No, igen, rajtuk nem volt huszonöt kiló felesleg és valószínűleg nem két hete tették le a cigarettát.
Új munkahelye új kihívások elé állította, kész csoda, hogy ötvenkét évesen felvették egy olyan csapatba, ahol csupa harmincas fickó dolgozott. A főnöke több meetingen is kifejtette, hogy a kollégáktól elvárja a fittséget. Az a fajta munkahely volt, ahol az számított trendinek, ha ebéd helyett lejátszottak egy faltenisz meccset. Ő azért inkább maradt az ebédnél, de a főnök célzott megjegyzései mégiscsak arra sarkallták, hogy leadja a testén lötyögő felesleget, és megfeleljen a testi elvárásoknak, még ha a munkához, amit el kellett végeznie, ennek semmi köze sem volt.
Igyekezett helytállni, felvenni a versenyt a fiatal kollégákkal minden tekintetben. Még testi fittség tekintetében is. Ezért rótta esténként a kilométereket, noha a bokája és a térde sajgott és a tüdeje is hevesen ellenkezett.
Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, amikor megpillantotta a víztorony fényeit, hiszen nemsokára eléri a holtpontot, de a vágyott állapot most valószerűtlennek tűnt. A tüdeje sípolt, a lába helyén két sajgó tuskót érzett. Mégsem állt meg, nem adta fel.
Mint annyiszor, most is felrémlett előtte a kép, ahogy a fiatal kollégák összemosolyognak slim fit öltönyeikben, amint ő nyögve hajol le egy padlóra hullt dossziéért. Ő volt az öreg, akit sajnálnak, akit megmosolyognak, de akinek bizonyítania kell, hogy még ő is ér valamit. Akinek túlságosan is kell ez az állás ahhoz, hogy bármit megtegyen, mert túl sok a veszteni valója. Soha nem panaszkodott senkinek, soha nem beszélt a magánéletéről, igyekezett mindig a munkával kapcsolatos kommunikációra szorítkozni, és esetleg megspékelni mindezt némi kötelezően trendi humorral. Akkor is, ha a reakcióként érkezett mosolyok sokszor túlságosan is mesterkéltnek tűntek.
Ott magasodott előtte a víztorony. A gyenge fényben is lehetett látni a tetején gubbasztó galambok sziluettjét, a madarak mint ha őt nézték volna szenvtelenül. Nike cipője ütemes zajt keltett a nedves aszfalton, zömök testével egyenletes tempóval kerülte meg a sötét óriásként meredező tornyot.
„Most kell jönnie…” – gondolta, és valóban, szinte óramű pontossággal érkezett meg az az állapot, amikor a szervezet túllendül a nehezén. De ezúttal valóban sokkal könnyebb lett. Úgy tűnt, erősödött, méghozzá sokat. Megérte a kitartás, hogy letette a cigit, hogy nem adta fel. A futás egyszeriben olyan könnyű lett, mint ha tollpihe volna kilencvenhét kiló hús, zsír, csont, bőr és ín helyett. Hihetetlen könnyedséget érzett, szinte suhant, repült az aszfalton, lába alig érintette azt. Tüdeje már nem égett, nem zihált, olyan könnyen lélegzett, mint egy délutáni szunyókáláskor. „Ez az! Végre, túl vagyok a holtponton” – gondolta, s nem hallotta, amint a víztorony tetejéről egyszerre rebbent fel az összes galamb, köztük egy hófehér is.
A testes, középkorú férfi testét másnap hajnalban találták meg a víztorony mellett, stílusosan éppen az arra kocogók. Az oldalán feküdt, üveges tekintete a semmibe meredt, de széles arcán valamilyen földöntúli, megkönnyebbült mosoly terült el.
